Csendélet. A délutáni ködben túl sok a gravitáció. itt nem lehet megállapítani hol kezdődik az élet (vagy akár Isten) bennem, mint homályos tükörben nem áll össze a világ, se más. Ennyit mondhatnék. Jön a félkettes vonat. Késik, akár a felnőtté válás.

Ahogy elérem:
megfognám – tovább lököm.
Lehet nevetni.

célon-túl futok.
Tudok élni nélküle,
de nem szeretek.

ravaszkodnunk kell:
egy sámli fölött se tud-
nánk átröpülni

mire megtanulsz
énekelni, dalod már
rég nem arról szól

mi nyomtalanul
eltünt kint: belénk-szökve
rendezkedni kezd

siettem ugyan,
míg melléd kerülhettem
– de, hogy te: célom?

fölkerestelek, hogy
ne kelljen rádöbbenned:
magamrahagytál

én is vágtam szét
labdát: én is zokogtam:
nincs benne semmi :

az elhanyagolhatóan kevés felett szemet húny. én meg leginkább fejet hajtok. előtte.

közben meg saját magamat imitálva elveszek a feltételes létezés morzsáiban. Némi hely még szorul a másnak, időben legalábbis.

nadrágok nyílásszintjén maszatol, illatokat nyel, hangokat szintetizál. eső utána illatot ötvöz jázminnal. egy észrevétlen gesztussal persze ismét combomba markolja figyelmét. Szájáról olvasom ujjammal betüit..

Magamat az arcommal együtt a kezembe temetem. Botránkozva, félősen, szemrehányások alatt átvergődtem magamon. Leszidtak, duzzogok. most én is csak a díszlet része vagyok egy szűk teremben. Agyonméretezett ruhában állnak mezítláb, a vonásaik durvák és ridegek. súrolom az összes tónusukat, rezdülésüket. vájkálok bennük és csodálom minden egyes arcrészleteiket. tizen lehettek. csak a szememmel érinthettem őket, mivel egy hirtelen mozdulattal megtörtem a saját sértődöttségemet és felegyenesedtem a rám kirótt kispárnán. utána történt hogy az egyik megkísértett az álmodozásom idején. odalépett hozzám és megkopogtatta a vállam. puszta formalitás! nem tudtam levenni róla a szemem. várt. vártam. nem tudom mennyi idő telhetett így el. persze megint én tettem tönkre az idillt. elfordítottam a fejem, finom utalásnak szánva lejjebb csavartam a rezgésfokot. Ő meg csak nagyon halkan suttogta a fülembe: 'Magát úgy is későbbre hagytam volna.'

'Évek múlva jössz rá, micsoda lehetőségek nyíltak meg hirtelen alattad. Micsoda könnyűség-érzés szakadt rád. Micsoda álomra ébredtél, micsoda valóságból.

Micsoda? Hogy képzeled? - Hogy egy érzékszervi boom. Eddig egy fasz/picsa voltál, merev és buta, punnyadt és ráncos, vak és süket, ízléstelen és ézéketlen, színtelen és szagtalan és most egyszer csak (?) kaptál egy szuperéles kontaklencsét, egy total surround sound hallókészüléket, egy metanyelvet, egy infraszenzoros nyálkahártyát, egy hiperbőrt és egy extra ultrahangérzékenységet a legintelligensebb biotechnológiás szoftverekkel. A szimbolikus automatikusan csúcsra járatva.

Ott vagy: a szépség/szerelem eksztázisa nem elalélás, ellenkezőleg. Tárgyilagos vagy. Elfogulatlan és kiegyensúlyozott. Ha akarod apollóni ha akarod dionüszoszi. Ha akarod szenvedélyes, ha akarod vicces. Ha akarod, tökéletes alakítás, ha akarod, a legtermészetesebb.'

'Szeretem az ilyen hajnalokat.

Hang után a csendet,

csend után a hangot

csendemben hallgatni,

ahogyan a szívem kapkod

csak nézni, nézni, nézni

mit a hajnal alkot.'

önmagaddal bújócskázol

sötétben tapogatózol

mindketten érezzük

átéljük

keressük

tudatunk határán

átlépünk

nézd,

már nem is létezünk.

karizmatikus feltételes mód. sorsszerű találkozások, eleve elrendeltetettség ugye. vagy csak rossz az interpretációm?

a (képzet)többlet részemről nem kifizetődő. helyetted is én akarok te lenni. szemantikailag elég otthon vagyok az aurádban, mit lehet tenni?

de mondd csak, melyik felületre gondolsz? arra amikor szemlesütve hagyod, hogy történjen, ami? hogy majd az idő különös természete neked kedvez, hoz neked virágot és naiv kedvességgel összefüggéseket láttat, méghozzá fájdalommentesen? vagy arra, amikor az éjjeli buszon még kísért a hiányuk, de hogy el ne felejtsd, azért még néha mezítláb csiklandozzák a tudatalattidat? Győzz le, megint. Láss át a szitámon, nehogy valami befejezetlen maradjon a kő kövön. Majd becsukom a szemem.

akkorismosolyt mímelve gesztikulálok neked, beszélve a semmit, mert te sosem szólalsz meg csak úgy.  mindig csak ha kérem.

De a nagy hatásszünetekben egy pár ambivalens benyomás még sokáig itt köröz felettünk. bocsáss meg érte, de én csak a teljes átélést tartom egyedül elképzelhetőnek.

jól van, vess meg, de én olykor direkt ütköztetem a szándékokat térben és időben, csak hogy érezzem, hogy egzisztálok köztetek.

csípj meg, üss belém vagy mondj valami váratlant és lehetőleg minél dramatikusabbat, mert lételemeim a teátrális konstrukciók és a meglepetésszerű rajtaütések, váratlan fordulatok.

Színváltós volt a háttér,

egyensúlytalan tág lét.

A kohézió hiányát

pótolni lehetetlen,

elhinni képletesen

egymás bűvkörében

mozdulni egyszerre

fixpontot keresve

pár elcsépelt gondolat

még fennakad rajtad

pöttyös kendőmmel

varázsoltam el

szemedből a közönyt

varázsigém testet ölt

és örök.